Hello USA!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis édességbolt Atlantic Cityben. David Barley, a tulajdonos ott árulta a finomabbnál finomabb nyalánkságokat a 19. században. Aztán eljött 1883, és egy hatalmas vihar, ami sikeresen eláztatta az egész boltot, méghozzá az Atlanti óceán nagyoncsak sós vizével. Ott állt emberünk és fogta a fejét, hogy most mihez kezdjen a sok elázott áruval, amikor egy kislány ment be hozzá hogy venne egy kis "taffy"-t, van-e esetleg. Gondolt egyet, és azt válaszolta, van bizony, méghozzá "salt water taffy". Persze viccnek szánta, és egy percig sem gondolta hogy így is kelleni fog a lánykának, és mekkorát tévedett! A kislány boldogan megvette a különleges "édességet", és eldicsekedett vele a barátainak is. A tulajdonos édesanyja fültanúja volt a beszélgetésnek, és annyira megtetszett neki a "salt water taffy" elnevezés, hogy így kezdték el árulni az addig sima taffyként ismert cukorkát.

Most lesz hétvégén 3 hete, hogy utoljára voltunk vásárolni. Erről jutott eszembe, hogy már régen össze akartam szedni azokat az apróságokat, amivel szerintem pénzt lehet megspórolni. Persze ezek a dolgok többnyire az itteni életünkre vonatkoznak, de ki tudja, hátha valaki talál köztük hasznos tanácsot? Vagy ha azt nem legalább olvas egy bejegyzést arról milyen elvetemültek vagyunk :D

Közeledik a március, és az a két hét amire kb. tavaly március óta készülünk :) Lehet soknak hangzik 2 hét (pontosabban 16 nap), de ha azt nézzük, hogy ennyi idő alatt kell találkoznunk mindenkivel akivel szeretnénk, enni annyi gesztenyepürét amennyit szeretnénk, akkor nagyon kevés lesz. Éppen ezért nagyon jól meg kell szerveznünk mindent ami a hazautazással és otthonléttel kapcsolatos.

Hol van, hol nincs. Hol jól vagyok, hol teljesen kiütve. Igazán nem kellemes a dolog. Az egész pénteken este kezdődött, pár órával azután, hogy elbúcsúztam a marshmallow party résztvevőitől. Vajon mennyire tipikus az, hogy mikor az egész laboron végigsöpör az influenza én élek és virulok, de ha találkozom egy csöpögő orrú 2 évessel, akkor azonnal alkapok valamit ami leterít?

Mammoth Lake egy békés városka Kaliforniában. Minden tavasszal megjelennek a fekete medvék a városban és a környéken, hogy megkezdjék a több hónapig tartó hízókúrát, a felkészülést a következő télre. Az emberek lakta környék könnyű táplálkszerzési lehetőség, ahol ember van ott szemét is, és ezt a macik nagyon hamar megtanulják. A városban mégsem volt több mint tíz éve halálos kimenetelű medve-ember találkozás, és ez Steve Searles érdeme.

Nincs is jobb péntek esti program mint összejönni páran a munkahelyről, kajálni, és társasjátékozni egy nagyot. Christine meghívott minket, és Anna-t a fenti laborból egy ilyen kis összerüffenésre. Igazából nem volt kedvem menni, de gondoltam csak nem lesz az olyan rossz, vannak állatkák, vannak gyerekek, lesz kaja, a lányokat kedvelem, mi sülhet el rosszul? Mindenki hozott valamit, Én kis kisütött halrudacskákat, Anna valami zselatinos izét desszertnek, a kislányát, Sophiát pedig társaságnak, Christine pedig csinált rizst és párolt brokkolit, és biztosított még 2 gyerkőcöt, 2 macskát és egy kutyát a mókához. Anna amúgy ukrán, és a  a szomszédos egyetemi faluban laknak (West Village). Néha lejön hozzánk trécselni, először nagyon meglepő volt a stílusa, de azt hiszem egyre jobban kedvelem. :)

No ez is megvolt, kettőből egy előadás letudva erre a félévre. Ha minden jól megy, akkor ennyivel meg is úszom, a tavalyi őrülethez képest ez gyerekjáték lesz. Mondjuk ez nem jelenti azt, hogy nem izgultam nagyon, és nem fogom az őrületbe kergetni a körülöttem lévőket azzal, hogy "deéénnollllllyaaaaanbééénaaavaaaagyok, nem fog menniiiiiiii", amire ők majd legyintenek hogy de úgyis menni fog. De azt hiszem ez az élet rendje, nem mostanában lesz az amikor mindenféle idegeskedés nélkül fogok bemenni egy órára hogy akkor most én bizony ezt és ezt fogom prezentálni az érdeklődőknek. Szóval jól sikerült, mindenki elégedett volt, mindenki mindent értett, tetszett az előadás felépítése, az amit mondtam, ahogy mondtam(pedig még egy eddig ismeretlen vendég is volt nézőben). Kaptam egy adag önbizalmat (nem kell aggódni, el fog múlni), meg buksisimogatást, meg "good job"-t meg "well done"-t, és most nagyon örülök. :)

Tegnap este éppen hogy hazaértem és lepakoltam, kopogtattak az ajtón. Amióta itt lakunk a faluban leszoktam arról, hogy először kilessek a lyukon és leellenőrizzem ki az, ugyan ki keresne? Általában a postás, vagy a szomszéd hogy kölcsönkérjen egy tojást, meg olyan is gyakran van hogy valaki eltéveszti a házszámot. Egyikük sem a veszélyes kategória. Ezúttal is gyanútlanul nyitottam ajtót, és egy fiatal latin-amerikai-szerű srác állt előttem. Nyakában 2 nagy fából készült rózsafüzér, kezében valami szakadt könyv.

Régóta érlelődik ez a bejegyzés arról, hogy milyen kérdésekkel találnak meg minket külföldön érő magyarokat honfitársaink. Itt most nem csak az én tapasztalataimról lesz szó, hanem azokéról is akikkel néhanapján beszélgetek ilyen-olyan csatornákon. A leírtak nagy része természetesen nem vonatkozik a közeli barátokra és a családra, na majd meglátjátok miért. :)

Igazából ezt a bejegyzést még pénteken kellett volna megírnom,  de egyszerűen nem jutottam el idáig. Pedig megint el kell meséljem nektek azt, amit már talán sokan tudtok: nekem vannak a világon a legdrágább barátaim. :) Pénteken viszonylag korán hazajöttem, úgy alakult hogy aznap már nem tudom megmenteni a világot a laborban, nem volt értelme bent maradnom. Gyanútlanul battyogtam hazafelé, és akkor megpillantottam a Csomagot az ajtónk előtt. Messziről persze kisbetűs csomagnak látszódott, bár nem emlékeztem arra hogy rendeltünk volna valamit, de persze simán lehet hogy elfelejtettem, így nem is gyanakodtam. Aztán mikor felértem a lépcsőn azonnal tudtam, hogy ez bizony egy Csomag nagy Cs-vel, és telistele szeretettel. :)